Egy olyan történetet szeretnék megosztani, amely szinte egy hollywoodi történettel ér fel és sajnos még a mai napig nem sikerült pontot tenni az ügy végére.
Harmincas, évek óta külföldön élő, csinosnak mondott nő vagyok. Párom nincsen mert a helyiekkel nem igazán sikerül megtalálnom a közös hangot és alapból sem vagyok túl barátkozós típus, ezért munka után a napjaimat többnyire egyedül töltöm.
Februárban történt, hogy a céghez ahol dolgozom, szerződésesként csatlakozott egy idősebb kolléga (50+). Eleinte nem vettem tudomást az öregről, tettem a dolgom a cégnél mint mindig, eljártam az edzőterembe… Egy idő után a kisöreg is elkezdett lejárni a céges edzőbe. Ahogy ez lenni szokott, akik rendszeresen lejártak egy idő után elkezdtek beszélgetni, viccelődni egymással. Pár hónappal később épp a vízautomatánál voltam mikor ez az ember egyszercsak odajött hozzám, hogy szeretne akkor most már rendesen bemutatkozni. A kiejtésén egyből hallottam, hogy ő sem az adott ország szülötte, mondta is, hogy igen, ő is egy másik európai országból származik hozzám hasonlóan. Szimpatikus, barátságos embernek tűnt. A bemutatkozását követően már nem voltam olyan távolságtartó vele, ha összefutottunk az irodában a folyosón vagy a konditeremben akkor szinte mindig váltottunk pár szót. Augusztusban ültetés volt az irodán belül, így az új helyem elég közel volt ehhez a pasiéhoz, aki ezek után ha nem is napi szinten, de rendszeresen megjelent az asztalomnál, hogy váltsunk pár szót. Persze sejtettem, hogy valószínűleg tetszem neki, azért ez a nagy érdeklődés, de nem foglalkoztam vele. Továbbra is udvarias és kedves volt, így nem gyanakodtam semmi rosszra. Aztán szeptemberben új irodába költöztünk ahol egyszercsak azt vettem észre, hogy ez az ember – akit a csapatával ugyanazon a szinten de másik szárnyban ül – többször is átsétál a mi szárnyunkba, úgy csinálva mintha csak ismerkedne az új hellyel, de valahogy mindig az én asztalomnál kötött ki. A céges belső kommunikátoron is bejelölt, hogy tudjunk beszélgetni. Még mindig nem gondoltam semmi rosszra. Továbbra is nagyon kedves, udvarias, érdeklődő volt, így egyre többet és többet beszélgettünk, olykor már nem csak a szokásos felszínes témákról, mint a munka, időjárás, hétvége, stb. Kezdtem úgy érezni, hogy talán végre sikerült találnom egy barátot, akivel megoszthatok dolgokat, akivel hasonlóan gondolkodunk…
Aztán egyszercsak az tűnt fel, hogy az öreg egyre többet és többet keres és mindenről tudni akar. Reggel amint beértem a munkahelyre és bekapcsoltam a gépemet nem telt el pár perc, már írt a kommunikátoron. Eleinte ez nem volt gond mert szívesen beszélgettem vele, de egy idő után kezdett nyomasztó lenni, hogy meg se várja, hogy esetleg én írjak rá először, hanem mintha vadászna rám és csak azt lesné mikor érek már be, hogy azonnal írhasson. Addigra már szinte minden nap együtt is ebédeltünk. Pár héttel később előfordult, hogy egész napos értekezletem volt, így mondtam neki, hogy sajnos más ebédlőpartnert kell keresnie. Úgy tűnt veszi az adást. Aztán amikor végre viszonylag késő délután sikerült elszabadulnom szünetre, hogy megebédeljek, jött a meglepetés. Egyszercsak ott termett és végig nézte ahogy eszek és közben csak úgy kuncogott magában. Bevallom itt már kicsit futkosni kezdett a hátamon a hideg. Egyértelmű volt, hogy nem véletlenül járt arra a kantinban, hanem leste mikor jutok ebédhez. Másnap ugyanez megismétlődött. Az emeleti társalgó részben is egyre többször botlottam bele “véletlenül” mikor vízért mentem de éreztem, hogy ez nem lehet véletlen. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a kommunikációs rendszeren beállította azt a funkciót rám, ami jelzi, mikor vagyok a gépnél és mikor hagyom ott, így ugyanabban az időben ő is “véletlenül” épp akkor szomjazott meg. Egy másik alkalommal pár kolléga érkezett Magyarországról, akikkel szerettem volna együtt ebédelni és ezt közöltem is vele. Minden normál ember erre azt válaszolta volna, hogy rendben, akkor keresek másik ebéd partnert, de nem, az ő válasza az volt, hogy tök jó, ő úgyis szeret új emberekkel megismerkedni. Sajnos értésére kellett adnom, hogy ez alatt nem azt értettem, hogy ő is velünk fog ebédelni, elvégre nem vagyunk mi egy pár vagy mi a fene. Kezdett nagyon, de nagyon terhes lenni ennek az embernek az állandó érdeklődése és tapadása. Próbáltam kevesebbet beszélni vele, távolságot tartani, hogy hátha észreveszi, hogy túlságosan is kezd a hátsómban lenni. De nem. Ekkorra már állandóan tudni akarta mikor mit csinálok, hogy hívják a barátaimat, stb-stb… Amikor egyszer kikeltem magamból, hogy nem kell neki mindig mindenről tudnia akkor még neki állt feljebb, hogy milyen furán reagálok, mert ő csak érdeklődik. Hát pedig nem, az már szinte faggatás volt amit ő művelt. Mintha nekem kötelességem lenne neki mindent elmondani, mindenről beszámolni. De hát ő mégis kicsoda nekem? Senki!
Aztán eljött az a nap, amikor először lépte túl a határt, de nagyon. Reggel megyek be a munkahelyemre és már előző nap szóltam neki, hogy aznap sajnos nem lesz közös ebéd, mert valami más dolgom van. Megyek az asztalomhoz és mit látok? Már minden kollégám bent van, az asztalomon meg egy marék csoki meg egy cetli ettől a szerencsétlentől, hogy hát ez azért, mert nem tudunk együtt ebédelni. Na itt elszakadt a cérna. Mégis hogy képzeli, hogy mint egy buta tini, a kollégáim szeme láttára csak úgy az asztalomhoz oson és meglepit hagy ott? Ez mégis mi? Kövezzetek meg de ez szerintem baromira nem normális. Aznap nem tudtam beszélni vele, de másnap nagyon elővettem. Közöltem vele, hogy ilyet még egyszer eszébe ne jusson csinálni. Ő meg persze nézett bambán, hogy ez most miért baj, ő csak kedveskedni akart. De ember, hogy a jó ég megáldjon, én nem a barátnőd vagy a tudomisén mid vagyok!!! Mindenesetre bocsánatot kért és megígérte, hogy többet ez nem fog előfordulni.
De ezek után sajnos úgy tűnt már teljesen elvesztette a realitásérzékét. Állandóan írogatott, állandóan a nyomomban volt… Mellesleg épp a harmadik válásának kezdett éppen neki, szóval szerintem már ez is egy jel, hogy valami nagyon nem oké az öreggel. Sajnos megesik, hogy az ember először rosszul választ magának párt, van ilyen. Hogy kétszer… Hát egye fene, van aki lassan tanul és másodjára sem sikerül megtalálni a magához való embert. Na de hogy három házasságot elbénázni? Na ott már nagy valószínűséggel gondok vannak az illetővel. Mint megtudtam, a hármas számú feleség már évek óta nem akar szexelni vele és állítólag ő mindent megpróbált de nem jött rá, hogy miért és szerinte az asszonnyal van a baj. Én meg úgy gondoltam, hogy minden sztorinak két verziója van, én csak az övét tudom, fogalmam sincs vajon az asszonyka mivel állna elő, ha őt kérdezné meg valaki. Lehet, hogy hirtelen annyi csontváz dőlne ki abból a bizonyos szekrényből, hogy hegyekben állnának. Mindegy, nem az én dolgom. A lényeg, hogy ez a jóember már szinte napi szinten írogatott, hogy mennyire rossz otthon és mennyire elege van a feleségéből és már alig várja hogy elváljon tőle és hogy én vagyok az egyetlen barátja meg az egyetlen ember aki meghallgatja… Bevallom, nem repestem az örömtől.
És akkor egyik nap egyszercsak előállt azzal a képtelenséggel, hogy ő teljesen belémszeretett. Mert hogy ő ilyen emberrel még sose találkozott mint én, hogy kedves is, szép is, esze is van, stb-stb… Én meg kénytelen voltam közölni vele, hogy hát ez sajnos probléma, mert én nem érzek úgy iránta. Kedves ember meg minden, de ez köztünk sose fog működni. Persze nagyon nem örült ennek, de végül mondta, h tiszteletben tartja a döntésemet és szeretné, ha azért még barátok lennénk. Már ezen a ponton sejtettem, hogy itt még problémák lesznek. Hiszen olyan csak a mesében van, hogy egy ilyen beszélgetés után megmaradjon a barátság. Igazam is lett. Nem telt el egy hét, az öreg kérte, hogy beszéljünk mert valami van ami nem hagyja nyugodni és meg akarja beszélni velem. Nem nagyon volt ínyemre a dolog, de mondtam, hogy jó legyen, beszéljünk. Ez a szerencsétlen egy órán keresztül próbált meggyőzni, hogy próbáljam meg vele, adjak neki egy esélyt, mert ő annyira de annyira szerelmes és mindent megtenne értem, elvenne feleségül (szerencsés négyes??), gyereket is csinálna nekem mert tudja hogy én szeretnék (nem hiszem, hogy pont egy olyan fazontól akarnék gyereket, aki idősebb az apámnál és akinek ráadásul már van 3, a 3 különböző feleségtől), és ő hajlandó lenne velem Magyarországra költözni… Bármit, csak hogy velem lehessen. Én igyekszem mindig udvariasan viselkedni másokkal, nem vagyok az a földbe döngölős fajta, de bevallom az alatt az egy óra alatt míg ezekkel a hülyeségekkel nyaggatott, igencsak tesztelte a tűrőképességemet. És persze még azzal is előjött, hogy biztos nekem van problémám az elköteleződéssel. Nem haver, nekem azzal semmi problémám nincsen, egyszerűen csak nem vele képzelem azt, hogy majd megállapodok és boldogan élek míg meg nem halok. Na aztán nagy nehezen végre csak abbahagyta a győzködést, de látszott rajta, hogy mindjárt elbőgi magát. Ja és külön meg kellett kérnem, hogy fejezze be az állandó reggeli sms küldést is ezek után. Nekem erre nincs szükségem, köszönöm szépen.
Azt hittem ezek után már végre észbe kap és visszavesz a nyomulásból, de a java még csak itt kezdődött. Kezdett egyre elkeseredettebben, már már mániákusan keresni, teljesen bekattant. Ekkor már október volt egyébként. Egy hétre rá, hogy megtartotta a nagy hegyibeszédet arról, hogy nekünk együtt kéne lenni, egyszercsak megkérdezte, hogy mit csinálok este. Emlékszem rá, hogy ez egy szerdai nap volt. Mondtam neki, hogy ebédet főzök magamnak a következő pár napra, ahogy szoktam. És akkor előállt azzal a képtelen ötlettel, hogy feljöhet-e hozzám és nézheti-e ahogy főzök? Mivan??? Hát nem, nagyon nem! Csütörtökön szintén előállt valami hülyeséggel de sajnos nem emlékszem mi volt az. Aztán a péntek volt a csúcs. Megint megkérdezte, hogy mit csinálok aznap este. Mondtam neki, hogy megyek a boltba és bevásárolok hétvégére meg jövő hétre. Hogy hagy jöjjön velem, majd ő tolja a kocsimat… Jesszusom! Hogy valaki ennyire szánalmas barom legyen és ennyire ne vegye észre magát, hogy saját magát alázza le előttem… Természeten a válasz újra nem volt. Ezek után gyorsan ki is jelentkeztem a gépből és kislisszantam az irodából. Nem sokra rá jön az sms, hogy ne haragudjak, ő nem akar rosszat, de én vagyok az egyetlen akit szeret és aki még szóbaáll vele. Gondoltam magamban hogy ha így folytatja, akkor már én se sokáig, már így is épp elég ideje tűröm a hülyeségeit. Számtalanszor figyelmeztettem, hogy vegyen vissza, mert nem normális amit művel, és minden egyes alkalommal úgy hatott rá, mint aki észre se vette mit művel. Mint egy 6 éves, komolyan mondom. Mióta normális, hogy én, a 30as kell hogy megmondja egy több mint 20 évvel idősebb pasinak, hogy hogyan illik és hogyan nem illik viselkedni és hol vannak a határok? Kezdtem már nagyon de nagyon elveszíteni a türelmemet, amire nem sokkal később sor is került.
Közben még előfordultak olyan “apró” incidensek, hogy egy nap egy régi barátommal ebédeltem házon kívül, mire az öreg közölte, hogy ettől ő betegesen féltékenynek érzi magát és szégyen vagy sem, ő sírt a mosdóban… Jézus, ne máááár!!! Te szánalmas barom, te. November végén pedig meglátogatott egy barátom Magyarországról pár napra, akinek szintén mindenáron tudni akarta a nevét és hogy ki ő, mi ő, honnan ismerem, mit csináltunk… Készen volt ez a hülye teljesen. Totál beteg.
Na aztán eljött december első hete, közelgett a születésnapom. Ennek a szerencsétlennek már jó előre megmondtam, hogy meg ne próbáljon nekem ajándékot venni, de persze mintha a falnak beszéltem volna. A magyarázat természetesen az volt, hogy ez csak egy apró kedvesség amit minden barátjának megtesz. Megjegyezném, hogy nemrég még azért sírt, mert hogy neki egy barátja sincs. Szóval akkor hogy is van ez? Mindegy. Szóval eljött a szülinapom, nagy büszkén átadta a kis ajándékát… Később a kommunikátoron megkérdezte, hogy mégis hogyan ünneplem a szülinapomat mire mondtam, hogy valószínűleg elmegyek valami klubba táncolni egy jót. A válaszán teljesen ledöbbentem. Azt mondta, hogy milyen kár, hogy a legkisebb fiára kell vigyáznia aznap este, mert akkor eljönne ő is és nézné ahogy táncolok. És akkor elképzeltem, hogy míg én próbálom jólérezni magam és csinos fiatal srácokkal táncolok, addig ez az őrült egy sötét sarokban állva bámul engem… A hideg is kirázott tőle. Nem is mentem el aznap este sehova, biztos ami biztos, nehogy véletlenül belebotoljak valahol.
Eljött december második hete, december 7-e, hétfő. Addigra már szinte gombóccal a gyomromban jártam be dolgozni, tartottam tőle, hogy azon a héten vagy azon a nap megint milyen őrültséggel áll elő, hogy a közelembe próbáljon férkőzni. Addigra már olykor-olykor ne zavarj módba tettem magam a kommunikátoron, hogy ne tudjon nekem írni, de ezzel az volt a probléma, hogy így más sem tudott nekem írni, akinek esetleg munka jellegű segítségre lett volna szüksége. Tehát eljött a hétfő, a szokásos időben beértem az irodába, bekapcsoltam a gépemet… És mint mindig, alig telt el pár perc, máris írt. Kérdeznem sem kellett, elmondta az egész hétvégéjét, hogy mikor mit csinált, bla-bla-bla-bla-bla… És kérdezte, hogyan telt a szülinapom. Röviden válaszoltam, hogy egészen jól, végül egy barátom átjött és vele ünnepeltem. És csak írt, és írt, és írt… Közben egy kolléga kérte, hogy segítsek neki valamiben, így 15-20 percre otthagytam az asztalomat. Mire visszaértem döbbentem láttam, hogy a vén hülye csak írt csak írt csak írt és a végén már ott tartott, hogy na mi van, miért nem válaszolsz, ennyire el vagy foglalva? És akkor ott eldöntöttem, hogy ebből elég volt. Végleg. Így szépen megírtam neki, hogy már ne is haragudjon, de egyeseknek olykor dolgoznia is kell, és nincs ideje állandóan másoknak írogatni. Elnézést kért, ahogy szokta, de úgy tűnt még nem fogta fel mi következik. Megkérdezte, hogy ebédelünk-e a szokásos időben. Mire én kereken rávágtam, hogy nem, nem ebédelünk együtt. Sem most, sem máskor. Ekkor már kezdett derengeni neki, hogy valami nem oké. Elképedten kérdezte, hogy dehát miért? El se hittem amit látok. Ez az ember egy totális álomvilágban él. A sok figyelmeztetés ellenére ez a pasi komolyan azt hiszi, hogy minden amit csinál az teljesen oké és ő az égvilágon semmi rosszat nem csinált. Totális képzavar. Ideje volt őt felvilágosítani. Így közöltem vele, hogy egyszerűen halálra idegesít és már nagyon elegem van belőle és a továbbiakban se ebédelni se semmi mást nem óhajtok vele. Persze a pasi totál le volt döbbenve, mint aki most ébredt fel, nem győzött bocsánatot kérni, hogy úristen mennyire sajnálja és ne haragudjak és most már ígéri, hogy viselkedni fog és odafigyel és ő semmi olyat nem tenne amivel engem bánthatna… És csak mondta, mondta, mondta… Én pedig mondtam neki, hogy akkor most legyen kedves és innentől kezdve hagyjon engem békén. Természetesen megígérte, hogy így lesz. És természetesen nem így lett, nem sokkal később megintcsak írt, hogy hát ő megint sírt egy sort a vécében, hogy hogy ronthatta így el a dolgokat, és mennyire sajnálja. Én pedig már jobban nem is undorodhattam volna tőle, így egy laza mozdulattal blokkoltam őt, hogy többet legalább a kommunikátoron ne tudjon írni és ne lássa, hogy mikor vagyok a gépemnél és mikor nem. Persze hiába irta, hogy békén hagy, azért másnap csak írt egy iszonyú hosszú emailt ami lényegében arról szólt, hogy ő egész éjjel nem aludt mert gondolkodott és úgy össze van törve a szíve mint utoljára tini korában… Szánalmas, szánalmas, szánalmas… Nem vagyok rá kíváncsi! Emellett gondolom aznap addig őgyelgett a céges étkező körül, míg egyszer csak akkor sikerült lejönnie mikor éppen ebédeltem és muszáj volt odajönnie és közölnie, hogy ő csak személyesen akar bocsánatot kérni… Én meg hányni tudtam volna tőle legszívesebben. Törték már össze az én szívemet is, de mégse mentem oda az illetőhöz csúszni mászni és totálisan megalázni magamat. Inkább jót sírtam esténként a párnámba. De ez az ember… Megintcsak bebizonyította, hogy egyszerűen képtelen észrevenni, hogy mikor kell leállni és békén hagyni a másikat. Annyira el van foglalva azzal, ami az ő fejében zajlik és ami szerinte a helyes, hogy észre sem veszi milyen jelzéseket adnak neki a körülötte levők. És nemhogycsak jelzést, mikor még az arcába mondja az ember, hogy húzzon el a fenébe, még akkor sem veszi az adást. Azt hiszem az ilyennek komolyan pszichológiai problémái vannak és nem is értem, hogy ez hogy nem tűnt fel senkinek eddig.
Azt hittem azok után, hogy elvágtam minden kommunikációt ezzel az emberrel és már az irodai edzőterembe se jártam, nehogy összetalálkozzak vele, egy idő után túlteszi magát a dolgon és lekopik, de sajnos nem így történt. Napokon belül kiderült hogy miféle beteg emberrel hozott össze a sors…
Kommentek